A tróntermet csak néhány fáklya világította meg, de ez nem okozz problémát a kőtrónon ülő férfi számára, mivel ő és fajtársai kiválóan láttak a sötétben. A démon megvakarta borostás arcát, miközben elgondolkodott jövőbeli tervein. Minél hamarabb el kell kezdeniük a merényletet, különben a Sátán fog lépni előbb és mást ültet a mélységi trónra.

Elmélkedésében egyik szolgája zavarta meg, aki úgy viharzott be az ajtón, hogy meghajlás közben orra bukott. A nagyúr teljesen biztos volt benne, hogy megint rossz híreket hozott neki, mindig ez történt. Talán ez a férfi is el van átkozva, mint az egyik fia volt. Belzebub utálta a gyengéket, a barnapáncélos démon pedig ebbe a csoportba tartozott. Csakis azért mentette meg az életét, mert azt hitte, hogy lakozik benne valami különleges erő, ami a hasznára lehet. Miután kiderült, hogy nincs benne semmi speciális, megfosztotta a neki adott fekete páncéltól és az alacsonyabb rendű szolgái közé rakta. Legszívesebben megölte volna ezt a nyomorultat, de annak ellenére, hogy harcban teljesen haszontalan volt, az esze vágott, mint a borotva. Általában felderítő munkákkal bízta meg őt, amit többé-kevésbé jól elvégzett. Abbadon idáig némán bámulta mesterét, majd a síri csendet megunva egy köhintéssel jelezte ittlétét.

– Na, ki vele, mi történt? – kérdezte feszülten Belzebub.

– Nagyuram – szólalt meg dadogva Abbadon – bekövetkezett az, amitől a legjobban tartottunk. A Sátán elküldte a két lányt Daemordért.

Az ördög mérgesen a trónszék karfájára csapott, ami ennek hatására nem csak megrepedt, de szabályosan le is tört. Felpattant ülőhelyéről és lesétált az emelvény törött lépcsőin. Útja során a fekete és vörös páncélja által kiadott zörgés visszhangzott a szinte teljesen üres teremben. Megállt Abbadon előtt, aki hirtelen lehajtotta fejét. Egy váratlan pillanatban Belzebub akkorát rúgott szolgájába, hogy az egészen a falig repült és be is csapódott. A démon némán tűrte a fájdalmat, miközben megpróbált felállni.

– Mondd meg nekem Abbadon, miért nem menték utánuk?! – üvöltötte az ördög, miközben egy újabb rúgással „jutalmazta” a barnapáncélost. Ezúttal nem volt olyan erős, mint korábban, elvégre szüksége van még a falra.

– Nagyuram, ön is nagyon jól tudja, hogy milyen gyenge vagyok – válaszolt remegve a démon, miközben feltápászkodott a hideg padlóról. – Teljesen felesleges lett volna követnem azt a két lányt.

– Mondasz valamit – gondolkodott Belzebub, miközben fel-alá járkált. – Valóban nem te vagy a legalkalmasabb eme feladatra. Szólj hát a Kouve testvéreknek, hogy menjenek utánuk. Valahol itt henyélnek a közelben.

– Értettem, Belzebub Nagyúr.

Abbadon kirohant a teremből, hogy teljesítse ezt az egyszerű feladatot. Az ördög gyorsan átgondolta a dolgokat. Ha minden úgy sikerül, ahogy ő tervezte, végre megszabadulhat ettől a hatalmas tehertől, ebben pedig az a fiú lesz a segítségére, akiért a két lány is ment.

Belzebub nem élvezhette sokáig a magányt, mivel újabb szolgája érkezett. Abbadonnal ellentétben, a Beliár által közvetített információ nem szokott rossz lenne – a feketepáncélos démon idáig minden rábízott feladatot hibátlanul elvégzett – ez javított Belzebub hangulatán.

– Nagyuram, a szövetség létrejött – mondta mosolyogva a fehér hajú férfi. Szarvai ugyanolyanok voltak, mint amik Belzebub fejéből nőttek ki. Mindkét démon az ördögök tagja, akik az Inferno vezetői, emiatt is volt furcsa, hogy Beliár Belzebubot szolgálja.

– Remek munkát végeztél – szólalt meg a nagyúr. – Tudtam én, hogy Hades bele fog ebbe egyezni, még sincs elveszve minden. Ha az a két lány találkozik is a Daemord fiúval és felkészítik, a tervem akkor is sikerülhet. Hamarosan eljön az én időm, Beliár barátom. Akkor pedig én fogok uralkodni a mélységben, miután a Sátán szíve fekete lángokkal fog égni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.